II. Rész - Az üres folyosó

Az események szélsebesen suhantak el a fejem fölött. Még arra sem volt egy szemernyi időm, hogy átgondoljam az elmúlt órákat - valamint a tömérdek új információt, amit hirtelen a fejemhez dobáltak -, máris, újra, egy ismeretlen, ugyancsak nem mindennapi, hatalmas emberrel az oldalamon, sétáltam a végtelenül hosszú folyóson. Magam sem tudtam, hogy miért és hova.

Most egy teljesen más útvonalon haladtunk. Igaz, nem sokkal különbözött az előbb látotthoz, azért voltak némi különbségek. Például, hogy sokkal több ember közlekedett itt. Volt, aki egy köpenyszerű, különböző furcsa formákkal díszített mellényben, míg más egyszerű, tényleg meglepő módon, hétköznapi ruhákban. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Nem értettem, hogy miért történik mindez velem. Hogy ezek a lények tényleg léteznek-e, és én vajon tényleg közéjük való vagyok-e.

Ahogy figyeltem a szobában, furcsa módon, bár már egyáltalán nem meglepődve, a repkedő embereket meg tárgyakat, minduntalan eszembe jutott, hogy a filmekben az ilyen emberek, akik rájönnek, hogy léteznek természetfölötti lények, mennyire hamar elhiszik. Végül is hitelesen beadják nekik, és igaz, hogy az elején mindig megjelenik, az elengedhetetlen, hitetlenkedés, de az mégis, valahogy más. Az csak film. Ez pedig a valóság.

Lehet, hogy én az vagyok, akinek mondanak. Megtörténhet. Az életben biztos vannak furcsa dolgok, ezt már mindenki tapasztalta. De ha így is van, ha én tényleg egy varázsló vagyok, aki még pluszba teleportálni, vagy mit, is tud. Akkor is, ha én vagyok a világban élt legnagyobb varázsló, mégis mit kezdhetnék vele? Repkedjek a szobákban, mint a többi varázslattal teli lény? Tűnjek eszementnek, akinek az a legérdekesebb elfoglaltsága, hogy tárgyakat repdes, és teleportál? Egyáltalán tudok én mást csinálni ezeket kívül? Vagy csak eddig terjed ki az erőm? Az erőm.

Ez valami vicc. Nekem nincs semmilyen erőm. Én csak egy tini vagyok, aki tanulni szeretne, majd lediplomázni, és tanítani. Ez a világ egy hallucinácíó, vagy valami tréfa. Igen, biztos vagyok benne, hogy csak valami halloweeni tréfa. Bár az is igaz, hogy még csak május van.

Nem, nem! Nem akarok itt lenni. Ez bolondság. Itt mindenki bolond! A családomat, a barátaimat akarom! Itt nem ismerek senkit! Haza akarok menni...

- Haza akarok menni - suttogtam magamnak.

- Az lehetetlen - felelte a mellettem lépdelő óriás ember, ha egyáltalán ember.

- Miért? - kérdeztem egyből vissza. Minden egyes adandó alkalmat ki kellett használnom ahhoz, hogy kapcsolatot tudjak tartani valakivel, mert különben megtébolyodtam volna.

- Mert már ide tartozol - felelte az óriás közömbösen, magától értetődően.

Csak most mertem igazán, tetőtől talpig, végigmérni a kísérőmet. Valóban magas volt, hozzám képest biztosan. Úgy két méter harminc vagy negyven centi lehetett. Nagy hasa, széles válla, a test méretéhez képest  túlzottan kicsi lába és kerek nagy feje volt. Inkább hasonlított egy törpéhez, mint egy emberhez. Egy óriás törpéhez. A ruhája egy vászon rövidnadrágból és egy hosszú blúzból állt, a derekát egy vastag öv ölelte át, a cipője pedig egy régi, elhasznált, talán csizma volt. Mint a törpéknek.

- Te is az vagy? Öhm...varázsló? - kérdeztem a kelleténél halkabban.

- Itt mindenki az - kaptam, a még mindig közömbös, választ.Tudtam, hogy nála nem tudok egy könnyen bevágódni, így inkább ennyiben hagytam a társalgást. Majd csak lesz valaki, aki elmagyarázza nekem, hogy hogyan is jutok haza. Leghamarabb Léa.

- Itt vagyunk - mutatott egy ajtó felé, amiben a szobámat véltem felismerni.

- Köszi - motyogtam sértetten, majd beballagtam a szobába.

Amikor beértem az említett helységbe egyből szembetűnt, bár igazán nem volt nehéz észrevenni, hogy az azelőtt még ronda zöld falak narancssárgára változtak, és az üres szobába pedig bútorok kerültek, méghozzá az én régi, otthoni bútoraim.

Újra egy furcsa dolog, amit már nem tudtam hova tenni, és azt sem értettem igazán, hogy mit akarnak ezzel tudatni velem. Azt, hogy innentől már egész életemben itt fogok lenni, és csak ez egy kedves gesztus tőlük, hogy újra otthon érezzem magam. Vagy azt akarják minden porcikájukkal elérni, hogy én teljesen begolyózzak. Ha az utóbbit, akkor jó úton járnak. Nagyon.

- Tetszik? - szólalt meg hirtelen egy női hang a hátam mögött, mire én ijedten hátraugrottam. Léa volt az. - Ne haragudj - nézett rám sajnálkozva.

Finoman intettem a fejemmel, hogy semmi baj, majd az ágyamhoz mentem, és, mint a kisgyerek, háttal belevetettem magam. Ugyanolyan puha és hatalmas volt, mint a régi. Megnyugtatott.

- Ezt meg hogy csináltátok? - kérdeztem kíváncsian a mellettem furcsán néző Léától.

- Mit?

- Hát ezt! - mutattam körbe a szobán.

- Oh, hát ezt már te is kitalálhattad volna - mosolygott rám furfangosan.

- Aha, varázslattal...

- Pontosan.

- Akkor ez tényleg a régi vagyis... az otthoni szobám?

- Igen.

- De akkor mi lett a másikkal? - néztem rá érthetetlenül.

- Semmi - felelte Léa magától értetődően.

- Jó, de a szüleim...ők, mi van velük? Ugye jól vannak?

- Persze. Csak azt hiszik, hogy egy ösztöndíjat nyertél Angliába, és most ott tanulsz. Ne aggódj jól vannak - mosolygott rám biztatóan, majd kecsesen az ablakhoz lépdelt, és elhúzta a függönyöket.

- De azért meglátogathatom őket ugye?

- Majd idővel igen, amikor csak akarod, de most aludj, mert késő van. Holnap kezdődik az iskola!

- Mi? - ültem fel hirtelen az ágyba.

- Miért, mit hittél mit fogsz csinálni itt?

- Fogalmam sincs - sóhajtottam.

- Tanulásra mindig szükséged van akárhol laksz, akármilyen lény vagy. Másképpen nem tudsz semmit sem csinálni a világban.

- Akármilyen lény? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen.  Öhm...az állatok is tanulnak nem? - vágta rá enyhén elpirulva. - Most aludj! - mondta ellent nem tűrően, majd kisétált az ajtón.

Várakozásomhoz hűen nem tudtam egyhamar elaludni. Talán valamikor hajnalban merülhettem álomba, de akkor is csupán egy-két órára. Fura érzések kavarodtak bennem. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy félek-e, izgulok-e vagy netán várom a holnapi napot. Egyáltalán, hogy mire számíthatok ott. Mit fogunk csinálni, kik lesznek ott, és persze a fő kérdés, ami mellett soha nem tudok gondtalanul áthaladni, biztos, hogy oda való vagyok?

Másnap reggel, vagy inkább hajnalban, egy hangos, idegesítő zajra ébredtem, aminek, mint nem sokkal később kiderült, a mellettem levő asztalon volt a forrása, egy aránytalan kütyüből áradt ki a hang, amit gondolom ébresztőként használnak errefelé.  Ha addig nem tudtam aludni ezután már úgysem ment volna, így inkább feladtam a reménytelen próbálkozást, és magamra vettem a tegnap Léa által kikészített iskolai egyenruhámat. Furcsa módon nem valami cifra, szokatlan gönc volt, hanem egy sötét zöld térdig érő szoknya, egy fehér, hosszú ujjú ing és hozzá egy szoknyához hasonló színű mellény.

Nem sokkal azután, hogy teljesen elkészültem volna Léa jelent meg az ajtómban, a kezében egy hatalmas háti táskával. A mérete miatt csak reménykedni mertem, hogy azt nem nekem hozta, mi több, hogy nem nekem kell majd cipelnem.

- Jó reggelt - köszöntöttem a mindig éber nőt.

- Neked is - villantott felém egy halvány mosolyt. - Egy kicsit késésben vagyok, így nem tudlak elkísérni, de ne aggódj nincs messze, te is odajutsz.

- Biztos vagy benne? Ez hatalmas épület.

- Persze - bólogatott. - Itt a táskád. Jobb, ha indulsz - adta kezembe a nem csak óriás, de súlyos táskát, aminek hatására jelentősen nehezemre esett  akár csak egy mozdulatot is tenni bárhová.

- Mi van ebben?

- A könyveid.

- Oh, akkor jó, már azt hittem a Stonehenge - feleltem epésen, mire Léa szem forgatva elvette tőlem a nehéz terhet, és jobb kezét a táska fölé emelve csak ennyit mondott: quo facilius onus!

- Parancsolj! - adta át újra a táskát.

- Köszi... - vettem el tőle duzzogva, mire meglepetten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem a kezemben pihenő tárgyat. Éppen csak annyira, hogy tudjam, van valami benne. - Ezt meg, hogy...

- Siess! - parancsolt rám Léa, aki, amire ezt kimondta már szerintem a folyosó a végén járhatott.

Nem sokkal később már egy üres, végtelen szerű folyosón találtam magam, ahol volt egy olyan érzésem, hogy néhány rágcsáló és üres szobákon kívül nem találok semmit. Talán szólnom kellett volna Léának, hogy nem én vagyok a tájékozódás királya, mert igaz, hogy a térkép szerint csak egyenesen, és lefelé kellett volna mennem, és én tudtom szerint követtem is az utasítást, de egyszer csak, a tudtomon kívül, itt találtam magam, ezen a hátborzongató folyosón, ami nagyon nem úgy festett, mint az én úti célom, főleg, hogy egy lélekkel sem találkoztam már vagy öt perce.

- Te meg mit keresel itt? - jött egy ismeretlen hang a hátam mögül.

Ijedten fordultam meg, ami amióta itt vagyok egyáltalán nem szokatlan. Egyszerűen szeretnek itt az emberek ijesztgetni vagy ők nem az az ijedős fajták. Nem tudom, de már ideje lenne abbahagyniuk.

Egy barna hajú, és talán velem egykorú fiú állt immár előttem, akin meglepő módon ugyanolyan típusú egyenruha volt, mint rajtam. Ez egy kis erőt öntött belém, de még nem tudtam, hogy mire számíthatok tőle, főleg, mert ő is ezen az elhagyatott folyosón sétálgatott, és nagyon nem úgy tűnt, mint aki eltévedett volna.

- És te? - kérdeztem vissza felbátorodva.

- Én kérdeztem előbb - vágott vissza, nem kevés gúnnyal a hangjában.

- Ki vagy te? - kérdeztem, nem foglalkozva az előbbi beszólásával.

- És te?

- Én kérdeztem előbb - néztem rá kihívóan, mire ő egy gúnyos mosollyal felelt tettemre.

- Még nem láttalak errefelé - folytatta a kihallgatást az ismeretlen fiú, miközben a falnak támaszkodva, a karjait összevonva folytatta, immár nem csak a hangjában, a hanyag stílust. 

- Igazából, még másfelé sem láthattál.

- Oh, értem. Szóval új vagy - nézett rám kaján vigyorral.

- Új? - vontam fel a szemöldököm.

- Igen, most tudtad meg, hogy varázsló vagy, nem?

- Hát...

- Vagy netalán csere diák vagy?

- Hát én...

- Nem, nem vagy csere diák.

- Nem. Én csak...eltévedtem.

- Az első nap? Nem valami szerencsés - mondta kárörvendően. - És hol van a termed?

- Valahol itt - nyújtottam át neki az eddig kezemben tartott térképet.
Kedélyesen elvette tőlem, majd alig egy másodperc múlva már újra a kaján mosolyával nézett a szemembe. - Oh. Nézzünk oda, egyhelyre megyünk.

- Mi? - kaptam ki a kezéből a papír darabot. - Biztos, hogy nem.

- Hát pedig igen.

- Nem, dehogy.

- De de.

- Kizárt.

- Na jó. Még szeretnél itt, egyedül magaddal vitatkozni, és bolyongani az üres folyosókon, vagy méltóztatsz követni? Mert én, veled ellentétben tudom az utat - gúnyolódott tovább.

- Akkor mennyünk! - mondtam határozottan, miközben kezemmel intettem, hogy induljon.

Mindketten néma csendben meneteltünk a terem felé, talán a dac miatt, talán, mert nem igazán birtuk egymást. Nem tudom, de nem is nagyot foglalkoztatott, annál inkább a hasznomra vált a csend, mivel én ezt  felhasználva, az útra tudtam összpontosítani, vagyis, hogy milyen ajtók, falak és folyosók mellett megyünk el, hogy majd legközelebb ne az ő segítségére kényszerüljek rá.

Alig pár perc múlva a még mindig névtelen fiú megállt egy hatalmas ajtó előtt, amit egy könnyű mozdulattal ki is nyitott,( fogalmam sincs hogy, mert arról sajnálatos módon lemaradtam, olyan gyorsan csinálta) majd egyáltalán nem törődve az illemmel vagy hasonló dolgokkal belépett. Én pedig kétségek közt ugyan, de követtem.

A látvány, ami akkor előttem termett leírhatatlan volt. A már megszokott óriás méret dominált mindenhol. Hatalmas plafon, amik mindenféle portrékkal voltak díszítve, hatalamas tér, amit a sok pad, és az előtt ülő rengeteg fiatal töltött be. Az elrendezés nagyban hasonlított a régi osztálytermemhez, amiből rájöttem, hogy semmi kétség ez is ugyanolyan iskola, mint amilyen az enyém volt. De mekkorát tévedtem.

A diákok többsége már a padokban ült, csupán pár hely maradt üresen, ami érthető hiszen már az órát elnézve régen elkezdődött a tanítás. A terem közepén egy magas, szikár férfi állt, és elég szúrósan nézett ránk. Igen, az volt a tanár, akit, már az előző iskolámból megtanulva, jobb nem magunkra haragítani már az első napunkon. Nos ez nekem nem sikerült.

- Nathanael, megunta egyedül ellógni az órákat, és úgy döntött, hogy elrontsa az új diákokat is?