II. Rész - Az üres folyosó

Az események szélsebesen suhantak el a fejem fölött. Még arra sem volt egy szemernyi időm, hogy átgondoljam az elmúlt órákat - valamint a tömérdek új információt, amit hirtelen a fejemhez dobáltak -, máris, újra, egy ismeretlen, ugyancsak nem mindennapi, hatalmas emberrel az oldalamon, sétáltam a végtelenül hosszú folyóson. Magam sem tudtam, hogy miért és hova.

Most egy teljesen más útvonalon haladtunk. Igaz, nem sokkal különbözött az előbb látotthoz, azért voltak némi különbségek. Például, hogy sokkal több ember közlekedett itt. Volt, aki egy köpenyszerű, különböző furcsa formákkal díszített mellényben, míg más egyszerű, tényleg meglepő módon, hétköznapi ruhákban. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Nem értettem, hogy miért történik mindez velem. Hogy ezek a lények tényleg léteznek-e, és én vajon tényleg közéjük való vagyok-e.

Ahogy figyeltem a szobában, furcsa módon, bár már egyáltalán nem meglepődve, a repkedő embereket meg tárgyakat, minduntalan eszembe jutott, hogy a filmekben az ilyen emberek, akik rájönnek, hogy léteznek természetfölötti lények, mennyire hamar elhiszik. Végül is hitelesen beadják nekik, és igaz, hogy az elején mindig megjelenik, az elengedhetetlen, hitetlenkedés, de az mégis, valahogy más. Az csak film. Ez pedig a valóság.

Lehet, hogy én az vagyok, akinek mondanak. Megtörténhet. Az életben biztos vannak furcsa dolgok, ezt már mindenki tapasztalta. De ha így is van, ha én tényleg egy varázsló vagyok, aki még pluszba teleportálni, vagy mit, is tud. Akkor is, ha én vagyok a világban élt legnagyobb varázsló, mégis mit kezdhetnék vele? Repkedjek a szobákban, mint a többi varázslattal teli lény? Tűnjek eszementnek, akinek az a legérdekesebb elfoglaltsága, hogy tárgyakat repdes, és teleportál? Egyáltalán tudok én mást csinálni ezeket kívül? Vagy csak eddig terjed ki az erőm? Az erőm.

Ez valami vicc. Nekem nincs semmilyen erőm. Én csak egy tini vagyok, aki tanulni szeretne, majd lediplomázni, és tanítani. Ez a világ egy hallucinácíó, vagy valami tréfa. Igen, biztos vagyok benne, hogy csak valami halloweeni tréfa. Bár az is igaz, hogy még csak május van.

Nem, nem! Nem akarok itt lenni. Ez bolondság. Itt mindenki bolond! A családomat, a barátaimat akarom! Itt nem ismerek senkit! Haza akarok menni...

- Haza akarok menni - suttogtam magamnak.

- Az lehetetlen - felelte a mellettem lépdelő óriás ember, ha egyáltalán ember.

- Miért? - kérdeztem egyből vissza. Minden egyes adandó alkalmat ki kellett használnom ahhoz, hogy kapcsolatot tudjak tartani valakivel, mert különben megtébolyodtam volna.

- Mert már ide tartozol - felelte az óriás közömbösen, magától értetődően.

Csak most mertem igazán, tetőtől talpig, végigmérni a kísérőmet. Valóban magas volt, hozzám képest biztosan. Úgy két méter harminc vagy negyven centi lehetett. Nagy hasa, széles válla, a test méretéhez képest  túlzottan kicsi lába és kerek nagy feje volt. Inkább hasonlított egy törpéhez, mint egy emberhez. Egy óriás törpéhez. A ruhája egy vászon rövidnadrágból és egy hosszú blúzból állt, a derekát egy vastag öv ölelte át, a cipője pedig egy régi, elhasznált, talán csizma volt. Mint a törpéknek.

- Te is az vagy? Öhm...varázsló? - kérdeztem a kelleténél halkabban.

- Itt mindenki az - kaptam, a még mindig közömbös, választ.Tudtam, hogy nála nem tudok egy könnyen bevágódni, így inkább ennyiben hagytam a társalgást. Majd csak lesz valaki, aki elmagyarázza nekem, hogy hogyan is jutok haza. Leghamarabb Léa.

- Itt vagyunk - mutatott egy ajtó felé, amiben a szobámat véltem felismerni.

- Köszi - motyogtam sértetten, majd beballagtam a szobába.

Amikor beértem az említett helységbe egyből szembetűnt, bár igazán nem volt nehéz észrevenni, hogy az azelőtt még ronda zöld falak narancssárgára változtak, és az üres szobába pedig bútorok kerültek, méghozzá az én régi, otthoni bútoraim.

Újra egy furcsa dolog, amit már nem tudtam hova tenni, és azt sem értettem igazán, hogy mit akarnak ezzel tudatni velem. Azt, hogy innentől már egész életemben itt fogok lenni, és csak ez egy kedves gesztus tőlük, hogy újra otthon érezzem magam. Vagy azt akarják minden porcikájukkal elérni, hogy én teljesen begolyózzak. Ha az utóbbit, akkor jó úton járnak. Nagyon.

- Tetszik? - szólalt meg hirtelen egy női hang a hátam mögött, mire én ijedten hátraugrottam. Léa volt az. - Ne haragudj - nézett rám sajnálkozva.

Finoman intettem a fejemmel, hogy semmi baj, majd az ágyamhoz mentem, és, mint a kisgyerek, háttal belevetettem magam. Ugyanolyan puha és hatalmas volt, mint a régi. Megnyugtatott.

- Ezt meg hogy csináltátok? - kérdeztem kíváncsian a mellettem furcsán néző Léától.

- Mit?

- Hát ezt! - mutattam körbe a szobán.

- Oh, hát ezt már te is kitalálhattad volna - mosolygott rám furfangosan.

- Aha, varázslattal...

- Pontosan.

- Akkor ez tényleg a régi vagyis... az otthoni szobám?

- Igen.

- De akkor mi lett a másikkal? - néztem rá érthetetlenül.

- Semmi - felelte Léa magától értetődően.

- Jó, de a szüleim...ők, mi van velük? Ugye jól vannak?

- Persze. Csak azt hiszik, hogy egy ösztöndíjat nyertél Angliába, és most ott tanulsz. Ne aggódj jól vannak - mosolygott rám biztatóan, majd kecsesen az ablakhoz lépdelt, és elhúzta a függönyöket.

- De azért meglátogathatom őket ugye?

- Majd idővel igen, amikor csak akarod, de most aludj, mert késő van. Holnap kezdődik az iskola!

- Mi? - ültem fel hirtelen az ágyba.

- Miért, mit hittél mit fogsz csinálni itt?

- Fogalmam sincs - sóhajtottam.

- Tanulásra mindig szükséged van akárhol laksz, akármilyen lény vagy. Másképpen nem tudsz semmit sem csinálni a világban.

- Akármilyen lény? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen.  Öhm...az állatok is tanulnak nem? - vágta rá enyhén elpirulva. - Most aludj! - mondta ellent nem tűrően, majd kisétált az ajtón.

Várakozásomhoz hűen nem tudtam egyhamar elaludni. Talán valamikor hajnalban merülhettem álomba, de akkor is csupán egy-két órára. Fura érzések kavarodtak bennem. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy félek-e, izgulok-e vagy netán várom a holnapi napot. Egyáltalán, hogy mire számíthatok ott. Mit fogunk csinálni, kik lesznek ott, és persze a fő kérdés, ami mellett soha nem tudok gondtalanul áthaladni, biztos, hogy oda való vagyok?

Másnap reggel, vagy inkább hajnalban, egy hangos, idegesítő zajra ébredtem, aminek, mint nem sokkal később kiderült, a mellettem levő asztalon volt a forrása, egy aránytalan kütyüből áradt ki a hang, amit gondolom ébresztőként használnak errefelé.  Ha addig nem tudtam aludni ezután már úgysem ment volna, így inkább feladtam a reménytelen próbálkozást, és magamra vettem a tegnap Léa által kikészített iskolai egyenruhámat. Furcsa módon nem valami cifra, szokatlan gönc volt, hanem egy sötét zöld térdig érő szoknya, egy fehér, hosszú ujjú ing és hozzá egy szoknyához hasonló színű mellény.

Nem sokkal azután, hogy teljesen elkészültem volna Léa jelent meg az ajtómban, a kezében egy hatalmas háti táskával. A mérete miatt csak reménykedni mertem, hogy azt nem nekem hozta, mi több, hogy nem nekem kell majd cipelnem.

- Jó reggelt - köszöntöttem a mindig éber nőt.

- Neked is - villantott felém egy halvány mosolyt. - Egy kicsit késésben vagyok, így nem tudlak elkísérni, de ne aggódj nincs messze, te is odajutsz.

- Biztos vagy benne? Ez hatalmas épület.

- Persze - bólogatott. - Itt a táskád. Jobb, ha indulsz - adta kezembe a nem csak óriás, de súlyos táskát, aminek hatására jelentősen nehezemre esett  akár csak egy mozdulatot is tenni bárhová.

- Mi van ebben?

- A könyveid.

- Oh, akkor jó, már azt hittem a Stonehenge - feleltem epésen, mire Léa szem forgatva elvette tőlem a nehéz terhet, és jobb kezét a táska fölé emelve csak ennyit mondott: quo facilius onus!

- Parancsolj! - adta át újra a táskát.

- Köszi... - vettem el tőle duzzogva, mire meglepetten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem a kezemben pihenő tárgyat. Éppen csak annyira, hogy tudjam, van valami benne. - Ezt meg, hogy...

- Siess! - parancsolt rám Léa, aki, amire ezt kimondta már szerintem a folyosó a végén járhatott.

Nem sokkal később már egy üres, végtelen szerű folyosón találtam magam, ahol volt egy olyan érzésem, hogy néhány rágcsáló és üres szobákon kívül nem találok semmit. Talán szólnom kellett volna Léának, hogy nem én vagyok a tájékozódás királya, mert igaz, hogy a térkép szerint csak egyenesen, és lefelé kellett volna mennem, és én tudtom szerint követtem is az utasítást, de egyszer csak, a tudtomon kívül, itt találtam magam, ezen a hátborzongató folyosón, ami nagyon nem úgy festett, mint az én úti célom, főleg, hogy egy lélekkel sem találkoztam már vagy öt perce.

- Te meg mit keresel itt? - jött egy ismeretlen hang a hátam mögül.

Ijedten fordultam meg, ami amióta itt vagyok egyáltalán nem szokatlan. Egyszerűen szeretnek itt az emberek ijesztgetni vagy ők nem az az ijedős fajták. Nem tudom, de már ideje lenne abbahagyniuk.

Egy barna hajú, és talán velem egykorú fiú állt immár előttem, akin meglepő módon ugyanolyan típusú egyenruha volt, mint rajtam. Ez egy kis erőt öntött belém, de még nem tudtam, hogy mire számíthatok tőle, főleg, mert ő is ezen az elhagyatott folyosón sétálgatott, és nagyon nem úgy tűnt, mint aki eltévedett volna.

- És te? - kérdeztem vissza felbátorodva.

- Én kérdeztem előbb - vágott vissza, nem kevés gúnnyal a hangjában.

- Ki vagy te? - kérdeztem, nem foglalkozva az előbbi beszólásával.

- És te?

- Én kérdeztem előbb - néztem rá kihívóan, mire ő egy gúnyos mosollyal felelt tettemre.

- Még nem láttalak errefelé - folytatta a kihallgatást az ismeretlen fiú, miközben a falnak támaszkodva, a karjait összevonva folytatta, immár nem csak a hangjában, a hanyag stílust. 

- Igazából, még másfelé sem láthattál.

- Oh, értem. Szóval új vagy - nézett rám kaján vigyorral.

- Új? - vontam fel a szemöldököm.

- Igen, most tudtad meg, hogy varázsló vagy, nem?

- Hát...

- Vagy netalán csere diák vagy?

- Hát én...

- Nem, nem vagy csere diák.

- Nem. Én csak...eltévedtem.

- Az első nap? Nem valami szerencsés - mondta kárörvendően. - És hol van a termed?

- Valahol itt - nyújtottam át neki az eddig kezemben tartott térképet.
Kedélyesen elvette tőlem, majd alig egy másodperc múlva már újra a kaján mosolyával nézett a szemembe. - Oh. Nézzünk oda, egyhelyre megyünk.

- Mi? - kaptam ki a kezéből a papír darabot. - Biztos, hogy nem.

- Hát pedig igen.

- Nem, dehogy.

- De de.

- Kizárt.

- Na jó. Még szeretnél itt, egyedül magaddal vitatkozni, és bolyongani az üres folyosókon, vagy méltóztatsz követni? Mert én, veled ellentétben tudom az utat - gúnyolódott tovább.

- Akkor mennyünk! - mondtam határozottan, miközben kezemmel intettem, hogy induljon.

Mindketten néma csendben meneteltünk a terem felé, talán a dac miatt, talán, mert nem igazán birtuk egymást. Nem tudom, de nem is nagyot foglalkoztatott, annál inkább a hasznomra vált a csend, mivel én ezt  felhasználva, az útra tudtam összpontosítani, vagyis, hogy milyen ajtók, falak és folyosók mellett megyünk el, hogy majd legközelebb ne az ő segítségére kényszerüljek rá.

Alig pár perc múlva a még mindig névtelen fiú megállt egy hatalmas ajtó előtt, amit egy könnyű mozdulattal ki is nyitott,( fogalmam sincs hogy, mert arról sajnálatos módon lemaradtam, olyan gyorsan csinálta) majd egyáltalán nem törődve az illemmel vagy hasonló dolgokkal belépett. Én pedig kétségek közt ugyan, de követtem.

A látvány, ami akkor előttem termett leírhatatlan volt. A már megszokott óriás méret dominált mindenhol. Hatalmas plafon, amik mindenféle portrékkal voltak díszítve, hatalamas tér, amit a sok pad, és az előtt ülő rengeteg fiatal töltött be. Az elrendezés nagyban hasonlított a régi osztálytermemhez, amiből rájöttem, hogy semmi kétség ez is ugyanolyan iskola, mint amilyen az enyém volt. De mekkorát tévedtem.

A diákok többsége már a padokban ült, csupán pár hely maradt üresen, ami érthető hiszen már az órát elnézve régen elkezdődött a tanítás. A terem közepén egy magas, szikár férfi állt, és elég szúrósan nézett ránk. Igen, az volt a tanár, akit, már az előző iskolámból megtanulva, jobb nem magunkra haragítani már az első napunkon. Nos ez nekem nem sikerült.

- Nathanael, megunta egyedül ellógni az órákat, és úgy döntött, hogy elrontsa az új diákokat is?

I. Rész - A kezdet

Az élet nem unalmas. Legalábbis az enyém biztosan nem. Már lassan két éve, hogy egy olyan világban élek, amellyel mások csak a regényekben, filmekben, esetleg valami buta mondában találkozhattak. Egy egészen más világban. Egy olyanban, amelyet még a legvadabb álmaidban sem gondoltál volna, hogy létezhet. Sok áldozat és annál is több veszedelem árán, de sikerült teljesítenem az első küldetésem. Megtudtam mi is vagyok. 

Majdnem két éve történt, hogy megismertem azt a megáldott vagy jelen esetben végzetes képességemet, amivel születtem én, Roselle Olsson, egy aprócska svéd falucskában, a külvilágtól túlzottan elzárva. Eddig rendkívül élveztem ezt az életet, a sok kalandot, izgalmat, a rengeteg újdonságot, amit tanultam és átéltem az utóbbi időben. Ám most az életem, és ezzel együtt az egész magamfajta világ egy nagy fordulóponthoz ért, mint a filmekben, megjelent egy rosszakaró, akit nekem kell legyőznöm a csapatommal. Hogy miért pont nekem? Ezt hosszú lenne itt elmesélni...

~ 2 évvel korábban ~

Nem érzem a lábam. Valami forog felettem, de olyan fénnyel, hogy majd elvakít. Megrázom a fejem, hogy megbizonyosodjak nem szédülök, majd becsukott szemmel, minden erőmet összegyűjtve próbálom megmozdítani alsó végtagomat, ami, makacsul, még a legerőszakosabb igyekvésemre sem hajlandó választ adni. A felettem repkedő fény még erősebb fény áradatot sugároz felém, amit még becsukott szemmel is jól érzékelek. Lassan, könyökömre támaszkodva, próbálok felülni, vigyázva azért az egyensúlyomra is, majd az apró sikeremből erőt merítve egyik karomat szemem elé tartom, hogy kissé enyhítse kellemetlen vakságomat, miközben a másik kezemmel, enyhén előrenyúlok, és kitapogatva lábam veszem tudomásul, hogy beszorultam valami alá. A formája alapján valamilyen nagyméretű bútor lehet, de ezt nem mondhatom biztosra, mivel még azzal sem vagyok egészen tisztában, hogy hol vagyok, és mik vannak ott. Szemem még mindig nem merem kinyitni, csak az egyik kezemet vehetem segítségül, ami viszont túl gyengének bizonyosodik egy olyan nagy feladatra, minthogy eltolni egy hatalmas tárgyat a lábamról. A csuklom már nem bírja, egyre jobban nyilal belé a fájdalom, lábamat még mindig nem érzem, és a fejem sem akar alábbhagyni a fájdalommal, ami már túl régóta és túl erősen megkörnyékezett, de képtelen vagyok feladni az egyetlen reményemet, ami akár a túlélésemet is meghatározhatja. Egy kezemmel nem megy, ezt be kell, hogy lássam, viszont nem hiszem, hogy van elég erőm hozzá, hogy elvegyem a másik karomat a szemem elől. Ahhoz túl gyenge vagyok. Ahhoz már túl késő... Valami megakadályoz benne, valami elveszi belőlem az összes, kevés, de megmaradt erőmet. Valami zavar. Mintha a fejemben lenne...és irányítana. És mintha ezt is hallaná. Valami legyengít, megzavar. Összekavar mindent! Valami itt van...Valami...valami megakar ... ölni. 

A szemeim fénysebességgel pattantak ki, és rohamosan kezdtem levegő után kapkodni. Hirtelen nem értettem mi történik velem, hogy most valóban felébredtem vagy még mindig eszméletlenül fekszek abban a teremben. El kellett teljen egy kis idő mire rájöttem, hogy most valami egészen más helyen ébredtem. A falak ronda, mocsár zöld színűek voltak, és nem volt semmi egy ágyon, amin mellékesen én feküdtem, és roppant kényelmetlen volt, egy ősrégi fa asztal és hozzá tartozó széken kívül a szobában. Fogalmam sem volt hol lehetek. És, ami a legrosszabb, hogy semmilyen teremhez nem tudtam hasonlítani, főleg nem kórházhoz. Mi van ha nem is kórház? Lehet, hogy elraboltak, és most egy üres sikátorba dugtak, jól elrejtve a világ elől! De ki akarna elrabolni? És mi történt velem?

Egyre türelmetlenebbül forgattam a fejem, hogy minden egyes centimétert átvizsgálhassak a szobában, hátha találok valami bizonyítékot, vagy árulkodó jelet arra, hogy hol is vagyok. Egy idő után csalódottan sóhajtottam fel, nincs semmi biztató jel arra, hogy megtudjam hol is vagyok. Csak egy apró tudat öntött lelket belém. Tudtam, hogy a nehezén túl vagyok akármi is lesz ezután, vagy akármire is megy ki ez az egész zavaros történet. 

A jó dolog, hogy a fény eltűnt, és már semmim sem fájt vagy sajgott. Talán még a lábaim is olyanok voltak, mint régen, ami megnyugtatott ugyan, de ezáltal még több kérdést hagyatott maga után. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet? Meglehet, sőt egészen biztos, mivel amúgy sem emlékszem mindenre. Csak homályosan egy-két bizonytalan jelenetre, ami amúgy sem garancia semmire. 

Az ablakon hirtelen erős fény áramlott be, egyenes a szemembe sütve. Reflex szerűen kaptam el fejem onnan, amikor észrevettem egy felém közeledő női alakot. Nem mutatott semmilyen érzelmet a tekintete, végig komoran lépkedett felém. Mikor odaért az ágyamhoz egy másodpercre az arcomra nézett, majd elmosolyodott. A mosolya megnyugtató volt, mintha minden bajomat kiűzte volna ezzel az aprócska mozdulatával. Volt a nőben valami különös, valami más, ami kíváncsisággal töltött meg. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezem, majd szó nélkül, enyhén megrántotta, jelezvén, hogy üljek fel. Óvatosan próbáltam felemelkedni fekvő helyzetemből, mikor rájöttem, hogy nincs okom a félelemre, nem fáj semmim, nincs semmi bajom. A nő mosolyogva figyelte gyors hangulat változásomat, majd bátorítás képpen, gyengéden, megszorította a kézfejem. 

- Hogy érzed magad? - szólalt meg halkan.

Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mit feleljek, hiszen én sem tudtam. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mi történt velem, hogy ki ez a nő, és mit akar tőlem.
- Egész jól - feleltem végül távolságtartóan, amit gondolom a nő egyből észrevett, mivel újra elmosolyodott, majd finoman leült az ágyam szélére.
- Roselle, nem kell semmitől sem félj! Most már biztonságban vagy - mondta izgalommal, de minden szót gondosan megformálva. Mintha nem is svéd lenne.
- Honnan tudja a nevemet? És hogy érti, hogy már nem? - vonom kérdőre feldúltan.
- Roselle, nyugi. Hamarosan mindent meg fogsz tudni. Ígérem. De most kérlek ne idegeskedj, mert nem tesz jót.
- Hol vagyok? - kérdeztem bátortalanul.

- A szobádban - felelte fülig érő mosollyal.

- Hogy? Ez nem is az én szobám! - néztem még egyszer körbe a szobában fölöslegesen, mivel arra már előbb is rájöttem, hogy nem ismerem a helyet.

- Most már az - mondta még mindig vidáman.

- Hogy-hogy? - néztem rá érthetetlenül. - Elraboltak?

- Nem dehogyis, te buta! - nevetett fel, majd közelebb jött, és rám terítette a vastag, ugyancsak mocsár színű takarót. - Majd megtudod.

- Mit? - faggatóztam kitartóan.

-Majd meglátod. Most pihenj - mondta még mindig ezer wattos mosollyal. Nem értettem mitől ilyen boldog és eleven, de ez érdekelt most a legkevésbé. - Nincs szükséged semmire?

De, magyarázatra - gondoltam magamban, de nem akartam megsérteni a kedves idegen nőt, így inkább csak egy fejrázással rendeztem el a dolgot.

- Jól van. Akkor pihenj - pattant fel az ágyamról. - Majd felköltelek, ha jön a mester! - csillantak fel a szemei, ám miután rájött, hogy elszólta magát zaklatottan pillantott felém, és idegesen kezdte rendezgetni a ruháját.

Én persze nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Most minden információ fontos lehet.

- Ki az a mester? - néztem rá tudásra éhesen.

- Senki, vagyis valaki! Nagyon valaki! De...Te jó ég meg fognak ölni! Hogy lehetek ilyen...-nagyon zavarban volt, de ugyanakkor mérges is, gondolom magára, hogy elszólta magát. Kapkodva kezdte rendezgetni a párnámat, takarómat. Elég kétségbeesettnek tűnt, ami miatt egy kicsit kezdtem megsajnálni. - Most pihenj! - zárta le a témát, és indult volna kifelé, de én gyorsan utánanyúltam, hogy megakadályozzam ebben.

- Várj! Hogy hívnak?

Halványan elmosolyodott. Örült, hogy nem az előző témát feszegetem, és hogy látszólag megnyíltam neki.

- Léa - felelte halkabban, majd kiment a szobából.

Szóval Léa...Jó volt a tippem, nem svéd név, de akkor milyen? És mit keres itt? És hol van ez az itt? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amit minél hamarabb muszáj volt kiderítenem. 

Annyira gyorsan történt minden. Egyik percben még a legjobb barátnőmmel ülök a szobámban a másikban pedig már egy teljesen ismeretlen helyen fekszek abszolút összetörve. És most pedig itt, egy újabb ismeretlen helyen. Rájöttem. Szerintem én totálisan megbolondultam. Lehet, hogy valami fura betegségben szenvedek és most minden ostobaságot összeálmodok, ezzel is még jobban összezavarva az agyamat, ami lehet, hogy valami miatt megsérült és most komában vagyok. Komában...nem is rossz ötlet végül is az egy nagyon furcsa állapot, sosem lehet tudni, hogy mi történik akkor veled. Lehet, hogy azért nem éreztem a lábamat? És az a fény? Az az a fény lett volna? A fény az alagút végén? Vagy a mennyország fénye? Már biztos. Megbolondultam.

- Hallo, Roselle, hall engem? - hallottam egy ismeretlen hangot mellőlem. - Ideje felkelned.

Ismét nagy sebességgel pattantak ki a szemeim, miközben a remény aprócska lángja robbant fel bennem. Lehet, hogy most végre felébredek, és kiderül, hogy az egész csak egy buta álom volt, amit, nem meglepően, a nagy fantáziámmal kreált az agyam. Gyorsan körülnéztem, hogy hol lehetek, amikor szomorúan kellett rájönnöm, hogy nem, nem álmodtam, még mindig ugyanott vagyok, és most még két ismeretlen alakot is kaptam pluszba, akik az ágyam mellett álltak.

Egész erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam erős kétségbeesésemet, ami egy másodperc alatt eluralkodott rajtam, de nem sikerült. Az érzelmeim tömkelege ült ki az arcomra, amit a két idegen férfi könnyű szerrel olvashatott le róla, mivel, akárcsak Léa az előbb, nyugtatóan rám mosolyogtak.

- Roselle, semmi baj - nézett rám teljes nyugalommal egy őszhajú, nagyon öreg férfi. - Biztonságban vagy.

Ettől a mondattól már a falra másztam. Hogy értik azt, hogy biztonságba vagyok? Mégis mi elől? Legalább akkor azt magyarázzák el, ha már ennyit titkolóznak, hogy egyáltalán miért lennék veszélyben? 

Az őszhajú ember még mindig nem mozdult mellőlem. Kíváncsian fürkészett, és várt, gondolom arra, hogy végre megszólaljak. A ruhája nem volt éppen közönségesnek nevezhető. Mintha egy tóga lett volna, csak éppen valami fura állati bőrből és szövetből készült. Nem tudom, hogy hol járhatott benne ezelőtt, mivel eléggé megviselt volt, az alja már a földet érte, és szembetűnően látványos foltok ékeskedtek rajta. 

- Maga a ''mester''? - szólaltam meg végül, némi gondolkozás után. Igaz nem éppen így képzeltem el egy mestert, viszont több tippem nem volt az idegen mivoltjáról, így inkább ennél maradtam.

- Igen - mosolyodott rám alig láthatóan. Nem mutatott meglepődést az iránt, hogy tudom ki is ő, bár gondolom már Léa tájékoztatta róla, hogy elmondta nekem, így ez nem nagy meglepetés.

- És...-kezdtem volna bele a beszélgetésbe nagy kíváncsisággal, de a mester leintett, és nem hagyta, hogy szóhoz jussak.

- Ne most. Megígérem, hogy mindenre választ fogsz kapni, minél előbb, viszont először hadd tegyenek rendbe az auditánsok. Eléggé nyúzottnak tűnsz. - közölte készségesen, majd megfordult, és kifelé indult a teremből.

- Várjon! - szóltam gyorsan utána, mire ő lassan visszafordult, és még mindig nyugodt tekintettel nézet rám. Néha annyira tudom irigyelni az ilyen nyugodt embereket, mintha semmi gondjuk nem lenne, pedig, ahogy azt a ruhájáról nézem, biztos van neki elég. - Mik azok az au...

- ''Auditánsok''? 

- Igen - bólogattam hevesen.

- Segítők. Mindig a rendelkezésedre fognak állni, hogy ha szükséged lenne valamire.

- A szolgáim? - meredtem rá tátott szájjal.

- Dehogyis - nevetett fel jókedvűen. - Nálunk senki sem szolga! - nézett rám még mindig vidáman, majd pár másodperc múlva újra az ajtó felé indult, ám most valóban ki is ment, a másik idegennel közösen.

- ''Nálunk'' - suttogtam halkan. 

Ez meg mit akar jelenteni? Nálunk...Ez egy család lenne? Na de minek egy családban mester. És ezek az au...aud...ezek az izék. Azok minek? És pont nekem? Vagy lehet, hogy másnak is van? 

Ahogy telt múlt az idő egyre jobban összezavarodtam. Egy idő múlva már olyan lehetetlen kérdéseket tettem fel magamban, hogy még nekem is kacagnom kellett rajta, így inkább hagytam, hogy az auditánsok, mint később végre rendesen megtanultam, elfogadható állapotba tegyenek, és végre egy kicsit eltereljem a gondolataimat valami másra.

Pár óra múlva egy idegen nő, akit azt hiszem Odilnak hívtak, valamint Léa kíséretében (őt én kértem külön, mivel talán benne bíztam meg a legjobban, és csak vele beszélgettem eddig legalább két kerek, normális mondatot) elindultam, hogy újra találkozzak a mesterrel. Csak most, az út során vettem észre igazán, hogy milyen gyönyörű helyen vagyok. Egy hatalmas épületben, ami lehet, hogy egy kastély volt, ugyanis a méretei és a kora alapján könnyen besorolható közéjük. Még sosem láttam ehhez hasonlót, és bár még kívülről nem láttam, tudtam, hogy szerintem más sem a benne tartózkodókon kívül. Csak ezen az úton rengeteg termen mentünk keresztül, amik eléggé, szerintem túlságosan is eldugottak voltak. Lehet, hogy direkt vittek ezen az úton, lehet, hogy ha egy mozgalmasabb helyen mentünk volna, sok olyan emberrel és titokkal találkoztam volna, akikkel amúgy nem szabadna, így viszont csak elszórtan pár arra tévedő lélekkel, akik már csak a megjelenésükkel is összezavartak. Nem mondanám, hogy hasonlítottak a mesterre, viszont az biztos, hogy ugyanolyan furcsa és nem hétköznapi ruhában flangáltak, mint ő, annyi különbséggel, hogy nekik egy kicsit jobb állapotban volt. Furcsák voltak, nagyon furcsák, ahogyan Léa és Odil is, amikor egy ilyen fura emberrel találkoztunk sürgős dolguknak tartották, hogy érdeklődjenek a hogylétemről vagy a ruhám kényelméről, ezzel elterelve egy kicsit a figyelmem a fura lelkekről. 

Az út során még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez most valós vagy valaki szórakozik velem, de abban teljesen biztos voltam, hogy valami nagy dolgot titkolnak előlem, valamit, amihez fogalmam sincs mi közöm, de már nyakig benne voltam, és nem fűztem sok reményt a szabadulásomhoz. Már azok a termek, amiken átmentünk is gyönyörűek, hatalmasak, és egyediek voltak, egyik sem hasonlított a másikhoz, csupán a termetében és légüres terében, így el sem mertem képzelni milyenek lehettek a többi, ''hivatalosabb'' termek. A plafon több tíz méterre volt a fejemtől, nem is kíséreltem meg, hogy mindegyiket rendesen szemügyre vegyem, viszont annyit azért megtudtam állapítani, hogy festményekkel volt ábrázolt mindegyik, és mintha mindegyik teremben ugyanazokat az alakokat ábrázolta volna csak más-más pozícióban és jelenetben.

Az út egyébként nem volt hosszú, maximum tizenöt percig tarthatott, ám nekem óráknak tűnt. Már rettentően szerettem volna kideríteni az igazságot, és végre választ kapni a kérdéseimre, amire nemsokára meg is kaphattam, így nagy izgatottsággal töltött el, amikor végre megálltunk egy hatalmas ajtó előtt, és a két nő magyarázatából megtudva, megérkeztünk. Lassan léptem be a nehéz és hatalmas ajtó nyikorgó hangjával egyetemben. A mester egy hatalmas könyvespolc előtt állt, és egy ugyancsak óriási könyvet vett ki onnan, fogalmam sincs hogyan. Most már más ruha volt rajta, egy tisztább, de semmiképp sem közönségesebb. Amikor észrevett felderült az arca, a könyvet lerakta a könyvespolc melletti asztalkára, majd sietve helyreült, és engem is egy székre tessékelt. 

- Roselle, végre! - üdvözölt. - Jó, hogy hamarabb jöttél, sok dolgot kell megbeszélnünk.

- Igen. Öhm...én is örülök - jöttem zavarba, de ugyanakkor nagy izgalommal vártam már, hogy végre elkezdődjön az a bizonyos beszélgetés.

- Először is -  nézett fel rám jelentőségteljesen. -, kérlek, szólíts mostantól Lagmannak. Rendben?

- Igen - feleltem.

Valaki kopogott, majd válaszra sem méltatva bentebb jött, és egy méretes tálcát rakott le elénk az asztalra. Az ember maga majdnem akkora volt, mint a tálca, alig látszott ki alóla, így nem is nagyon értettem, hogy tudja tartani egy kézzel ezt a hatalmas fém edényt, amin egyébként poharak voltak, azokban pedig valami ismeretlen folyadék, amit nem voltam biztos, hogy inni kéne. Valami rettenetes szaga volt, a színe pedig a pink és narancssárga árnyalat között mozgott. Lagman mester nem törődött sem a bejövő pöttöm emberrel, sem az italokkal. Végig engem figyelt, és talán...várt valamit.   

- Nos, Roselle - tartott egy kis szünetet, majd érdeklődve újra rám pillantott. - Mire vagy a legkíváncsibb?

Erre nem tudtam mit felelni. Hogy hogy mire vagyok a legkíváncsibb? Mindenre! Mindenre, ami itt folyik! Mégis, hogy lehet az összes fontos  kérdésem közül kiválasztani csakúgy egyet? Ránéztem Lagman mester arcára, ruhájára és az egész szobára, majd erőt véve magamon megfogalmaztam egy számomra fontos kérdést, amire reményeim szerint csak jó és hosszú választ kaphatok.

- Mi történik velem?

Lagman mester felsóhajtott, majd hangosan megszólalt.

- Emlékszel valamire a múlt éjszaka történéseiből? - kérdezte érdeklődve.

- Nem sokra - feleltem őszintén és türelmetlenül, mivel nem éppen ez volt a megfelelő válasz a kérdésemre.

- Tudod, a múlt éjszakán egy nagyon fontos dolog történt veled - elvette a tálcán található egyik poharat, beleivott, majd újra megszólalt. - Gondolod, hogy mi lehet az?

- Hogy...elraboltak? - találgattam.

- Szó sincs róla - mosolyodott el halványan. - Itt most egy sokkal...hogy is mondjam, másabb dologról van szó - közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta. - Megmutatkozott az erőd - itt megállt, majd az arcomat kezdte fürkészni reakcióra várva. - És már éppen ideje volt nem mondom - szólalt meg ismét, most már hangosan és jókedvűen.

- Miféle erőm? - kérdeztem gyorsan.

- Roselle, lehet, hogy elsőre, sőt még másodjára sem, fogod elhinni azt, amit most mondani fogok neked, de te egy különleges képességgel megáldott személy vagy. Nem is akármilyen - egy pillanatra megállt, felsóhajtott, majd egy halvány mosollyal az arcán végre kimondta azt, ami a legjobban érdekelt. - Roselle...te egy mágus vagy.

Nem akartam hinni a fülemnek. Hova kerültem én? És mi ez az egész? Ezek az emberek most tényleg a bolondját járatják velem vagy...vagy komolyan gondolják? Az lehetetlenség!

- Hogy mi? - néztem rá érthetetlenül.

- Mágus, Roselle. Olyan dolgokat tudsz az elméddel csinálni, mint nagyon kevesen.

- Milyen dolgokat? - kérdeztem kis félelemmel a hangomban.

- Az attól függ - mosolyodott el. - Ha megtanulod hogyan kell irányítanod, használnod és kikapcsolnod nagyon nagy dolgokat, viszont ha elhanyagolod, rossz dolgokra használod és elveszted az irányításod felette szörnyű dolgokat.

- Ez félelmetesen hangzik - motyogtam leginkább magamnak.

- Az is. Nem szabad hagyni, hogy elvesszen ez az értékes erő, viszont ha nem azokra dolgokra használod, amire szükséges nagyon rosszul jársz.

- Milyen dolgokra szükséges? - tettem fel az újabb kérdésemet.

- Azt majd idővel megtanulod - somolygott rám Lagman mester.

- Magától? - néztem rá fürkészően.

- Is. De leginkább Felíciától. Ő direkt erre szakosodott. Remek tanárnő, ügyesen felkészít.

- Szóval többen is...

- Természetesen. Mindenki, aki a kastélyban lakik.

- Hogy hívják a kastélyt?

Kérdésemet hallva hangosan felnevetett, majd szórakozottan újra rám emelte tekintetét.

- Biztos ez érdekel most a legjobban?

- Hát...ez is. 

- Jól van - mosolygott még mindig. - Slöinge kastély.

- Miért?

- Mert Slöingében vagyunk. 

- O. Tényleg? Erről még sosem hallottam - gondolkodtam hangosan.

- Mert nagyon kicsi, és nagyrészt csak mágusok élnek benne.

- És több ilyen város is van? Hogy csak mágusok élnek benne?

- Nem, nem hiszem. Persze elvétve akadnak a világban mágusok, de azok menekültek vagy nem szeretnék ezt az életet választani, így beleolvadnak az emberek világába.

- Miért nem akarják ezt az életet választani?

- Mert veszélyes Roselle  - pillantott rám jelentőségteljesen.

Ezután egy pár másodperces néma csönd állt be a beszélgetésünkbe. Lehet, hogy más észre sem vette volna, de én, aki benne voltam nagyon is tudtam, hogy most érkeztünk el a beszélgetés komolyabbik felére, ahol már lehet, hogy olyan dolgokat is fogok hallani, amit egyébként nem szívesen tennék.

Lagman mester újra elvette a poharat, ezzel is elterelve a figyelmemet a néma csendről. Tudtam, hogy most én következek, most rajtam a sor, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, leblokkoltam. Eddig annyi kérdés cikázott a fejemben, és most, hogy hallottam ezt a...ezt a nagy lehetetlennek tűnő dolgot már nem vagyok annyira biztos benne, hogy mindent olyan nagyon szeretnék tudni. 

Lagman professzor óvatosan visszahelyezte a porcelán poharat a tálcára, majd újra rám nézett, és bátorítás képpen ő szólalt meg előbb.

- Ez egy nagyon jó képesség, rendkívül szerencsés, akinek megadatott. És te, Roselle... - nézett szemeimbe teljes komolysággal. - ...te még ezek közül is kitűnsz.

- Kitűnök? - kérdeztem elhaló hangon, csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallotta.

- Így van - megállt egy pillanatra, körülnézett a szobában, hogy hallhat-e minket valaki, majd halkabb hangnemben folytatta. -  Nem érzékeltél semmilyen furcsaságot az életed során?

Érthetetlenül néztem rá. Egyáltalán nem értettem mire akar kilyukadni. Furcsaságot? Ennél nagyobbat, mint ami ebben a kastélyban folyik? Nem, nem hiszem.

- Miféle furcsaságot?

- Nem történt veled olyan dolog, ami után furcsán érezted magad vagy nem értetted mi történt veled akkor? - kérdezte még mindig suttogva, majd mosolyogva hozzátette. - Persze a tegnapi napon kívül.

- Öhm...nem, nem hiszem - feleltem egyszerűen. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy itt valami tévedés van, hogy valakivel összekevertek, vagy még mindig szórakoznak velem.

- Gondolkozz Roselle! Emlékezz vissza minden apró furcsaságra is, ami veled történt!

Így is tettem. Próbáltam újraélni az összes napomat, végig gondolni minden zavaros gondolatomat, de semmi. Nem tudtam semmi használhatóval előrukkolni. Egyszerűen nem történt velem semmi furcsa. Csak egy egyszerű tini voltam, aki boldogan és hétköznapian élte az életét.

- Honnan tudja olyan biztosan, hogy én vagyok az, akit keresnek? - kérdeztem kétkedően.

Kérdésemet hallva elmosolyodott, de gyorsan vissza is vette a komoly arcát.  

- Roselle, mi nem keresünk senkit. Mindenki maga mutatkozik meg a mag különleges módjával. Lehet, hogy most nem jut eszedbe semmi, lehet, hogy még mindig nem hiszed el ezt, sőt biztos vagyok benne, hogy bolondnak tartasz most engem, de hidd el, te egy nagyon kivételes tehetség vagy. Csak rá kell jönnöd az erődre.

- De miféle erőmre? - kérdeztem egy kissé talán túl idegesen.

- Azt neked kell tudnod - felelte nyugodt hangszínnel.

- De nekem arról fogalmas sincs!

- Még nincs - felelte mosolyogva. - De nemsokára lesz - felsóhajtott, majd lassan felállt a hatalmas karfás székéből. - Emlékszel, hogy jutottál tegnap éjjel abba a terembe?

- Nem, fogalmam sincs - feleltem őszintén.

- Mire emlékszel? - kérdezte, miközben kezeit hátratette, és elkezdett járkálni a szobában.

- Hát...csak arra, hogy...feküdtem valahol, majd megjelent egy nagyon fényes valami a fejem fölött, amitől nem láttam semmit, és...és a lábam beszorult valahova, nem tudtam mozgatni sem - lassan frissítettem fel újra az emlékeimet. Nem volt könnyű visszagondolni rá, egyrészt, mert még mindig homályos volt az egész, másrészt pedig, mert túl fájdalmas emlék volt. - Azt hiszem ennyi. 

- Biztos? - nézett rám jelentőségteljesen, amiből rájöttem, hogy tudja az egészet, ami ott velem történt csak tőlem is szeretné hallani.

- Hát...a végén volt ott valami. Nem tudom megmondani mi, mert nem láttam semmit, attól az erős fénytől, de mintha...nem is tudom...bántani akart volna.

- Ettől nem kell félned - mosolyodott rám. - Nem bántani akart.

- Mi volt az egyáltalán?

- Egy ferratus.

- Egy mi? - meredtem rá érthetetlenül.

- Egy lény, amelyiknek kifejezetten az a  feladata, hogy összegyűjtse a mágusokat.

- Szóval...ő mentett ki onnan? - kérdeztem csodálkozva.

- Pontosan.

- De... - haboztam. - Honnan is kellett kimentsen?

Langman mester lassan rám nézett, felsóhajtott, majd egyik kezével legyintett egy aprót.

- Erről, majd inkább máskor beszélünk. Most inkább koncentrálj arra, hogy kiderítsd a különleges képességed.

- Próbálom, de nem jut eszembe semmi! 

- Szóval semmi.

- Semmi - ismételtem magam.

- Jól van - sóhajtott egy nagyot. - Segítek egy kicsit. Nem érezted már azt, hogy nem tudod, hogy kerültél oda abban a pillanatban. Nem kell nagy dolgokra gondolni, teszem azt fel a szoba egyik feliből a másikba? - nézett rám érdeklődően.

- Nem tudom... - gondolkodtam el azon, amit mondott. Hogyan kerültem oda...egyikből a másikba...és nem tudok róla...hogy hogyan...Ekkor hirtelen felgyúlt a fejemben az a láthatatlan lámpa. Igen volt már ilyen alkalom, viszont annak nem kerítettem nagy feneket ,mivel úgy gondoltam, hogy biztosan mindenkivel történik néha ilyen.

- Azt hiszem igen. Történt.

- És pontosan hogyan? -kérdezte újra suttogva.

- Hát...Sokszor azon kaptam magam, hogy egyik percben még a konyhában, a másikban pedig...már az udvarunkon állok - vallottam be.

- És ez milyen gyakran történt? - kérdezte nyugodtan. Cseppet sem látszott rajta, hogy meglepődött volna azon, amit mondtam.

- Nem olyan gyakran. Leginkább most az elmúlt két évbe történt, de csak egyszer-kétszer.

- Értem. Ez nagyszerű - dobódott fel hirtelen.

- Öhm...akkor most megtudtam a különleges képességem? - kérdeztem óvatosan, mert nem igazán értettem, hogy miért örül annyira ennek az elmondott történésnek.

- Igen - mosolyodott el.

- És...mi az? - néztem vissza rá érthetetlenül.

- A teleportácíó.