3. Rész

Sziasztok! :)
Ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet, hogy egy kicsit vontatottra sikeredett, sőt biztos, viszont muszáj volt. Eleinte is így terveztem, hogy egy ilyen rész is legyen benne, mert ennek így kell történnie, sajnos vagy nem sajnos nem szeretnék semmit sem elsietni. ( Essznek és Jake-nek szüksége van egy kis időre :D ) Remélem azért tetszeni fog ez a rész is valamennyire.
És kérlek szánjatok meg egy-két kommentel is. :)

----------------------------------------------------------------------------------

Kedves Naplóm!

Igen, tudom, már rég nem jelentkeztem. Ennek nem föltétlen az az oka, hogy túl elfoglalt lettem volna vagy netalán elvesztettem volna a naplómat, csupán nem történt semmi olyan említésre méltó esemény vagy hír, amit megoszthattam volna bárkivel is. Ám most...most már úgy érzem összegyűlt bennem kellően annyi érzés, amit már ideje lenne leírnom.

Az elmúlt három hónapban majdnem minden megváltozott. Immáron hivatalosan is Dániába költöztem, új szobatársam lett, és egy teljesen új társaságba, idegen helyre csöppentem. Eleinte furcsa volt, nagyon is, mivel nem ismertem senkit és semmit, nem tudtam, hogy hogyan juthatok el valahova, anélkül, hogy eltévednék menetközben, és egyszerűen csak, hogyan viselkedjek, hogy befogadjanak, de ezzel szerencsére nem volt nagy problémám. Az emberek itt egészen másak, mint Magyarországon, de a  jó értelemben. Mindenki nagyon kedves, és akármikor számíthatok rájuk, ha szükségem lenne valamire. A szobatársam Lotte, Scédországból érkezett, elmondása szerint a legapróbb településről, amit ember valaha is látott. Rendkívül kedves és aranyos lány, szinte mindenen nevet, de éppen ez teszi őt ilyen elbűvölővé. A fiúk nyál csorgatva fordulnak utána, amit a többi lány irigykedve vesz tudomásul, és emiatt a legtöbbjük el is fordul tőle. De ez csakis az ő bajuk, nem tudják, hogy milyen nagy kincsről maradnak is le. Ebben a három hónapban a legtöbb időt Lottevel töltöttem. Majdnem mindent együtt csináltunk. Együtt fedeztük fel az ismeretlent, együtt küzdöttünk meg a sok, néha 

érthetetlen, leckével és dolgozatokkal, együtt sírtunk és nevettünk, valamint együtt veséztük ki az összes jóképű és kevésbé szemrevaló fiúkat is. Egyszóval ezalatt a három hónap alatt elválaszthatatlanok lettünk. Már majdnem mindent tudtunk a másikról: a titkait, legféltettebb vágyait, álmait és az olykor bolyongó, változatos múltját. De mégis, csak majdnem tudott rólam mindent. Csak majdnem, mert egy valamit, ami szerintem már nem is annyira fontos, viszont nem tagadhatom, az elmúlt egy évemnek egy meghatározó eleme, kimaradt a nagy beszámolómból. Nem azért, mert szégyelném, sőt ellenkezőleg nagyon is büszke vagyok, hogy egy ilyen intelligens, kedves és tökéletes embert mondhattam barátomnak, vagy mert nem jelentene semmit sem, mert ez sem igaz. Csupán próbálom úgy élni az életem, az új életem, hogy ne ő legyen a legmeghatározóbb szereplő benne, ne tőle függjön minden, hanem tőlem. Nem azt mondom, hogy elszeretném feledni, mert úgysem tudnám, pusztán a jelenbe szeretnék élni, minden adandó, egyszeri alkalmat kihasználni, és csakis olyan dolgokkal foglalkozni, aminek van jövője és értelme. Most csakis erre és az új iskolámra koncentrálok.

Azóta vele sem beszéltem. Már pontosan három hónapja, az utolsó facebook beszélgetésünk óta, nem hallottam róla semmit, nem érdeklődtem felőle, nem írtam és nem is kerestem, ahogyan ő sem. És szerintem ez pont így helyes. Mindkettőnknek egy új fordulatot vett az élete, amiben sajnos már egyikünk sem fért volna bele. Ahhoz túlságosan is nagyot kellett volna kockáztatni, és ezt nem érte volna megtenni, mivel ez egy, talán csak a mi elménkben létező, elérhetetlen kapcsolat volt, aminek soha nem lett volna jövője. Talán azok, akik nincsenek itt, velünk, hogy megértsék, azt hinnék, hogy túlreagáljuk, hisz ez csak egy levelezőtársi viszony, nem is ismerjük egymást. Igen, lehet, hogy igaz. Lehet, hogy csak az volt. de akkor mégis. Mi a fenéért hiányzik ennyire ez az egyszerű, túlreagált kapcsolat? 

Szobatársam hangjára ösztönösen rezzentem össze s csuktam össze öreg, megviselt naplómat. Az ajtó küszöbén állt, és érdeklődve figyelt. Gondolom az előbbi, számomra ismeretlen, kérdésére várta a választ. Érdeklődő arccal fordultam felé, és nagyon reméltem, hogy nem kérdi meg mi vonta el előbb a figyelmem.

- Öhm...megismételnéd kérlek. - mosolyogtam rá halványan.

- Persze. Csak azt kérdeztem, hogy lenne-e kedved eljönni este a bandával a Cosy Bárba? - ismételte meg előbbi kérdését türelmesen.

- Mármint a mi bandánkkal? - érdeklődtem.

- Persze. Máséval biztos nem mennék sehova. - nevette el magát.

 Nos, a bandánk. Hát, nem is tudom lehet-e egyáltalán rendes bandának nevezni. Mindössze hatan vagyunk benne. Két amerikai lány, egy német és holland fiú, valamint én és Lotte. Érdekes páros nem igaz? Szerintem roppant mulattató, és egyedi társaság vagyunk mi, már az elejétől fogva nagyon jól kijövünk, sokat nevetünk és minden hülyeségben benne vagyunk. Viszont bandának azért még nem nevezhetném magunkat. Mi neveztük el így, hogy tudassuk a nagyvilággal, mi összetartozunk. Na meg azért, mert itt mindenki ezt csinálja, összeszed pár embert, és bandát alapít velük. 

- Azt hiszem ráérek, de addig még meg kell írjam a spanyol esszém. - nyúltam hamarjában az asztal melletti apró szekrényembe, hogy kivegyem az esszéhez szükséges dolgokat.

- Jól van, de siess. Hétkor indulunk. - mosolyodott el, majd gyorsan ki is ment.

- Te, Esther! - hallottam meg hirtelen a mellettem álló német fiú totálisan részeg hangját.

- Igen, Alex? - fordulok felé.

- Neked mi...miért nincs fi...fiúd? - nyögte ki valahogy elcsukló hangon ezt az egy mondatot.

- Nem tudom. Most nincs időm velük foglalkozni. - adtam a szerintem frappáns választ.

- Pff. Ez badarság! - szállt bele a beszélgetésbe Luuk, a holland fiú. - Szerintem sürgősen kéne szerezz egyet. - bólogatott nagy lendülettel. Benne is volt már egy ''kicsi'' alkohol.

- Szerintem is. - helyeselt Lezlie az egyik amerikai lány. - Mit szólsz mondjuk... - forgatta fejét a táncparkett irányába, és lelkes keresésébe kezdett. - Hozzá! - mutatott hirtelen egy húszas éveibe járó, szőke hajú, kigyúrt testű pasasra.

- Nem az esetem. - mondtam az igazságot, mivel valóban, egyáltalán nem hasonlított az általam kedvelt típusokhoz, és amúgy is egy igazi csődörnek nézett ki, akit csak az egy éjszakás kalandok vonzanak.

- Jól van, akkor mondjuk...ő? - állt meg tekintete most egy még idősebb, sőt talán már egy házas, férfin. 

- Pff. Azt hiszem kihagynám. - fejeztem ki látványosan undoromat. - Tudjátok mit, én most inkább kimegyek a mosdóba. - azzal felálltam, és lapossarkúmban, mivel a magasat ki nem állhatom, elindultam a mellékhelység felé, abban reménykedve, hogy mire visszaérek már mindenki talál magának valakit, és azzal eltöltve az időt végleg leszállnak rólam.

Még két lépés hiányzott az ajtóig, amikor valakin megállapodott a tekintetem. Egy húszas éveibe járó, barna férfi, egy bárban, könyvet olvasott. De nem ám akármilyent, magyart. Rendkívül kíváncsi lettem rá. Már eleve, amit egy bárban csinál szokatlan, de hogy még magyarul is teszi, méghozzá Dánia egyik legnépszerűbb bárjában, a rendellenesség újabb szintjére emelte őt. Fogalmam sem volt mit csináljak, oda menjek vagy inkább hagyjam az egészet. Két perc gyötrődés után eldöntöttem, hogy most az egyszer behódolok kíváncsi énemnek, és utána járok a dolgoknak. 

Lassan közeledtem feléje, ezzel is időt nyerve magamnak, hogy kitaláljam milyen eszement szöveggel álljak elé, amivel nem annyira égetem magam le előtte. Amikor már ott voltam előtte, egy lépésnyire a székétől, megtorpantam. Mégis milyen elmebeteg olvas egy bárban? Csakis az aki így akarja felszedni az olyan ártatlan lányokat, mint én. Más nem lehet. 

Tétovázásomnak azonban ő maga vetett véget, amikor észrevette, hogy bámulom. Innen már nincs menekvés, gondoltam magamban, de azért egy kicsit hálás is voltam, hisz így végre megtudhatom, hogy igazam volt-e. 

- Valami baj van? - nézett fel rám érdeklődve, ezzel pedig megmutatva gyönyörűen csillogó zöld szemeit. Jól saccoltam, körülbelül húsz éves lehetett, viszont ami a csajozást illeti nagyon nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, annál inkább azzal volt elfoglalva, hogy megtudja nincs-e valami nagy bajom, hogy csak úgy állok előtte megdermedve, mint akit kővé dermesztettek.

- Öhm...nincs...csak megláttam, hogy olvasol, és gondoltam, hogy... - dadogtam, mint aki valami rosszat tett.

- És? - várta egy ideig a válaszomat, majd miután nem kapta meg újra megszólalt. - Netalán nem szabad? Nem láttam sehol kiírva...

- Nem erről van szó. - tiltakoztam. - Csak még senkit sem láttam egy bárban olvasni. - magyarázkodtam. - Méghozzá magyarul. - tettem hozzá gyorsan magyarul.

A férfinek ez hallatán felcsillant a szeme, és hirtelen átváltott kedvesebb hangnemre.

- Ez igen. Nem gondoltam volna, hogy találkozok itt még valakivel, akit érdekelnek a könyvek. - mosolyodott el fülig érően. 

Jól esett nem tagadom, hogy ilyen hirtelen megváltozott a véleményre rólam, viszont azt is tudtam, hogy mire fel van ez a gyors váltás, és ez már elszomorított.

- Nincs kedved inni valamit? Meghívlak egy italra. - mutatott a bár pult felé.

- Öhm...rendben. - indultunk el a bár pult előtt álló két szabad szék felé.

Az este további részét, mint később megtudtam, ezzel a Péter nevű sráccal töltöttem, aki egy öt éves orvosi tanfolyam miatt költözött ide, érdekli az irodalom, és este csak a haverjai miatt jött el a bárba. Rendkívül kedves srác, nagyon jól elbeszélgettünk főként az irodalomról és könyvekről. Kiderült, hogy e téren nagyon hasonló az ízlésünk. Amúgy randira is hívott, amit próbáltam a saját természetemnek, és nem a nemzetiségemnek betud
ni, így elfogadtam. Két nap múlva randizunk.

Körülbelül hajnali öt óráig maradtunk. Péter hazakisért, így előbb értem haza, mint az én részeg bandám, akik dülöngélve alig tudtak hazatalálni az éjszaka közepén. 

Másnap délben keltem. Hajam olyan nyúzott volt, mint akit elkapott egy ventilátor, így már délután lett mire rendbe szettem és elfogadhatónak tituláltam magam. 

Ezen a napon nem egyszer jutott eszembe Jake. Hogy vajon mit csinál most? Vajon kivel van? Jól van? És vajon eszébe jutottam ma, ezen a fontos napon? Ugyanis pontosan egy évvel ezelőtt, október másodikán történt, hogy vettem a bátorságot, és megírtam a barátságunk kezdetét jelentő levelet. Még nagyon ügyetlen voltam, nem tudtam annyira angolul ezért féltem is, hogy hülyének néz, de ez szerencsére nem történt meg. Mindenben segített, ha valamit nem értettem türelmesen elmagyarázta, és a hibáimat kijavította, így az ő nagy lelkének, és talán az én szorgalmamnak is köszönhető, hogy alig két hónap alatt már majdnem perfektül beszéltem a nyelvet. Ezért mindig is hálás leszek neki. Na meg azért is, mert egy ilyen nagyszerű barátra tettem szert személyében. Igaz most már nem tartjuk a kapcsolatot, de azért úgy érzem ennyi bőven jár neki, hogy ezen, a barátságunk egy éves évfordulóján gondoljak és megemlékezzek rá.

Lotte egész nap a városban járkált, a testvérének és anyukájának, mivel az apukája sajnos már nem él, így neki nem tudott, keresett ajándékot, ugyanis alig egy hét múlva, az őszi vakációban hazalátogat. Így én egész nap, vagyis fél nap, mivel a másik felét alvással töltöttem, egyedül voltam a lakásban. Főztem, rendbe szedtem a szobám, néztem egy filmet, valamint teljes nyugalomba tanultam.Néha pedig teljesen elkalandoztam, egyik pillanatban például arra lettem figyelmes, hogy Jake egyik régebbi emailjét olvasom. Nem tagadom, egy kicsit meghatódtam rajta, pedig ne essék félreértés nem vagyok egy elérzékenyülős fajta, de szó mi szó az volt az egyik kedvenc levelem, amit valaha is tőle kaptam.

 Feladó: Jake B.
Címzett: EszterVarady
Tárgy: Szia(94)
------------------------------------

Drága Essz,

Jingle bell jingle bell jingle bell rock
Jingle bells swing and jingle bells ring
Snowing and blowing up bushels of fun
Now the jingle hop has begun...

El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt még egy év, és újra itt a Karácsony! :) Ebben az egy évben sok minden történt, de az egyik legjobb dolog, remélem nem haragszol, hogy pont ezt mondom, de te vagy. Mármint, hogy megismerhettelek. Nagyon de nagyon várom már, hogy élőben is láthassalak, ugyanis kamerán keresztül mégsem ugyanolyan. :/
Ha kinézek az ablakon, nem látok mást csak boldog embereket, gyermekeket, akik felhőtlenül játszanak a nagy, fehér hótakaróban. Remélem majd neked is megmutathatom egyszer, hogy milyen jó is itt, Londonban ilyenkor a hangulat. Mindenki már átszellemült egy teljesen más hangulatba. Karácsonyi énekek mennek a rádiókban, az utcák feldíszítve különböző karácsonyi kellékekkel, és mindenki boldog. De tényleg. Azt hiszem ez ragadós, mivel most engem is olyan nagy boldogság kerít hatalmába, mint még azt hiszem soha.:)
A kishúgom már nagyon várja a télapót, na meg az ajándékokat. Te mit szeretnél karácsonyra? :) Igazából nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, de nem jutott semmi használható az eszembe, így most csak egy ígéretet tudok tenni neked. Mégpedig, hogy jövőbe megígérem, hogy megmutatom neked ezt a csodálatos helyet. Úgy bizony jövő karácsonykor elrángatlak ide. Ha kell elrepülők Budapestig, megkötözve elrabollak, és idehozlak. Igen, ez nem is rossz ötlet...De ne aggódj kapsz csokit is az út közbe.:) 
A lényeg, hogy nagyon szeretném, ha legkésőbb jövőbe te is itt lennél velem. Tudom, hogy most ez hülyeségnek hangzik, de ha nem akarsz nem baj, ne félj nem vagyok tolvaj, hogy tényleg elraboljalak.:) Csak jó lenne ha eljönnél ennyi.
Na most viszont azt hiszem megyek, mert itt úgy belelendültem az írásba, hogy mindjárt olyanokat is leírok, amiket nem kéne.:) 
Csak, hogy is mondják ezt magyarul? Boldog Karácsonyt? Igen csak Boldog Karácsonyt szerettem volna kívánni neked.:)

                                                        Üdvözlettel, egy jövőbeli elrablód :)


Mire a végére értem a könnyeim már patakokban folytak végig az arcomon. El sem hiszem, hogy ilyen hamar elvesztettem egy barátot. Csak így. Egyik napról a másikra. Ez szörnyű érzés. Nagyon szörnyű. És lehet, sőt biztos, hogy ez az ígéret már nem teljesedik be. A barátnője legalábbis biztos nem örülne neki. De mindegy is. Úgyis a családommal terveztem a Karácsonyt...
Az ajándékkal kapcsolatosan pedig hazudott, gondolom nem akarta lelőni a poént. Karácsony másnapján kaptam meg a csomagját, egy könyvet. Nagyszerű ízlése van ilyen téren is, ugyanis imádtam, két nap alatt végeztem vele, és azóta is az egyik kedvencem, és nem azért, mert tőle kaptam.
Nagyon nem akartam tovább kínozni magamat, de az ujjaim életre keltek, és egy másik tőle kapott levelet kerestek, amikor hirtelenjében megakadt valamim a szemem. Egy nem várt címzett levele jelent meg postaládámban, mint olvasatlan küldemény. Egy másodpercre levegőt is elfelejtettem venni, a meglepetés láttán. Ám a szívem már megérezte a helyzet fontosságát, és örült dobogásba kezdett. Hát mégis, mégis gondolt rám ma, az évfordulónkon. A barátságunk évfordulóján. Tíz perc után sem akartam hinni a szememnek, és a szívemnek sem, hogy ilyen hevesen reagál egy levélre. Gyorsan körülnéztem a szobában, hogy megbizonyosodjak róla, csak én vagyok itt, majd kíváncsiságomnak behódolva nevére rákattintva megnyitottam a levelét.