2. Rész

Kedves Naplóm!

Már három napja nem jelentkezett. Nem tudom mit gondoljak. Egyáltalán gondoljak is valamire? Kitudja milyen badarság jöhetett közbe, és én itt indokolatlanul aggódok érte. Biztos kirándulni mentek, egy olyan helyre, ahol nincs semmi féle technika. Attól még írhatott, biztos írt, csak a posta olyan lassú, hogy egy hónap múlva fogom megkapni a levelét. Igen biztos ez lesz a baj. Megtörténik az ilyen nem? Viszont mégis valami nem hagy nyugodni. Valami megmagyarázhatatlan érzés már több mint egy napja kerülget, üldöz, és majd szétszakít belülről. Persze ez nem azt jelenti, hogy most egyből rohanok hozzá, vagy elkezdem zaklatni a leveleimmel, mert valaki vagy valami azt súgja nekem. Csupán azt szeretném, hogy tudjam jól van, él és virul, esetleg nem haragszik rám semmiért sem. Végül is miért haragudna? Tudtom szerint nem követtem el semmi rosszat. De ha mégis csak nem lehetett ilyen súlyos! De miért kell? Miért kell mindig, amikor már kezdem jól érezni magam, valami közbejöjjön, hogy aztán lerombolja azt az aprócska boldogságomat is. Miért nem élhetek egy normális kamaszkort? Bulik, haverok, pia...Na jó, most ezzel nem arra célzok, hogy az minden vágyam, hogy miután jól berúgtam, egy vadidegen ágyában ébredjek fel, szörnyű fejfájással és rosszulléttel. Nem, nem erről van szó, csupán arról, hogy jót tenne, ha egyszer elengedhetném magam, ha nem törődnék semmivel és senkivel, és ha még nem is boldogan, de önfeledten kiélvezném ezt a rövid életet, amivel megajándékoztak engem még jóval ezelőtt. De nem, én nem tehetem meg ezt, nem bulizhatok és ihatok, míg a világ, mert mikor egy kicsit is rendbe jönne a lelki békém, ismét valaki jön, és jól belerúg. Újra. És újra.
Talán csak a kíváncsiság az ami eluralkodik most rajtam, talán ahogy már mondtam, túlreagálom ezt az egész helyzetet, de az az egy biztos, hogy ilyen még nem történt velünk...

- Várady! Mit csinál már megint? - hallom meg hirtelen, irodalom tanárom szigorú, acélos hangját.
- Semmit. - csaptam össze kemény borítójú naplómat, és rejtettem el olyan hamar, amilyen gyorsan csak lehetett, a táskámba.
- Igen, épp ez a baja! Nem csinál semmit, mindig máshol jár! Jól van? - közeledett felém hosszú, vaskos lábaival.
- Persze. - feleltem halkan.
- Rendben. Akkor kérlek fáradj le az igazgatóiba! - emelte fel hirtelen a tekintélyparancsoló, mély hangját.
Nem volt mit tenni. Szégyen szemre, mindenki égető pillantásával kísérve, kisétáltam a teremből. Nem egyszer fordult már elő, hogy meggyűlt a bajom, valamilyen formában, az irodalom tanárommal. Úgy érzem valami különös kontaktus van közöttünk. Ha olyan kedvünkben vagyunk utáljuk egymást, ha pedig egy jobb pillanatunkban kapjuk el a másikat kedvesen, az én szemszögemből csodálattal, a tanároméban elismerően, néha dicsérettel állunk egymáshoz. Néha én sem értem, de így van. Az egyik órán mindenki füle hallatára zengi rólam, meg a dolgozataimról az ódákat, másik órán pedig már úgy bánik velem, mintha ott sem lennék, lekezelően beszél velem, és néha még ki is csúfol valamiért.
- Tessék. - hallom meg a választ az előbbi kopogtatásomra.
- Jó napot, igazgató úr! - üdvözöltem kedélyesen az előttem ülő szmokingos igazgatómat.
- Várady! Minek köszönhetem a látogatását?
- Igazából én sem tudom, igazgató úr. Viszlay tanár úr küldött ide. - tetettem az ártatlan kislányt, aki senki rosszat nem tett. Ami lényegében igaz is...
- Szóval azt mondja, hogy nem csinált semmit azért, hogy most itt ül? - nézett rám szórakozottan, de ugyanakkor türelmetlenül.
- Pontosan.
- Jól van, akkor azt mondom most hanyagoljuk ezt a témát. - állt fel hirtelen a bőr karosszékiből, ezzel együtt pedig én feltápászkodtam lassan az én fa székemből. - Maradj még egy kicsit! - utasított vissza a székbe, miközben egy fiókba matatott, rendületlenül keresve valamit. - Szeretnék valamit megbeszélni veled.
- Jól van. - szólaltam meg suttogóra fogva hangom, majd egy jó ideig csend uralta a szobát.
Így legalább van időm alaposabban körülnézni a nesztelen, fehér falú szobán. Szörnyű rendetlenség van. Mindenhol több óriás papír halom hevert. Az asztalokat beterítették a doszárok vagy iratok, a fiókok pedig úgyszintén tömve voltak a különböző méretű papírosokkal. Alapjában véve nem kicsi a helyiség, viszont a két böhöm nagy fiókos szekrény, ami a szoba jobb oldalán helyezkedik el, majdnem minden helyet elfoglal. Szemben, az ablak alatt egy hatalmas íróasztal található, azon pedig egy modernebb számítógép. Lényegében nem is csodálkozom azon, hogy ennyi ideig tart megkeresni valamit, ebben a túlzsúfolt szobában. Az igazgató már körülbelül öt perce kereshette azt a valamit, mikor végre valahára megfordult, és újra kényelembe helyezte magát a bőr foteljában. 
- Nos, Eszter, először is szeretnék gratulálni a nemrég rendezett angol novella író versenyen elért első helyéért. Nagyszerű teljesítmény volt. Nem is tudom, hogy ennyi idősön érte már el valaki ekkora pontszámot. - nézett rám büszkén csillogó szemekkel. Hát igen, ebben az iskolában ritka számba megy, ha valaki tanul, így általában a tanárok, ha kapnak ilyen tanulót, agyondicsérik. Ezzel csak az a baj, hogy én sem vagyok az a személy, aki szeret tanulni, csupán tudok angolul, és szeretek írni, ennyi.
- Köszönöm. - mosolyodtam el szolidan. 

Reméltem, hogy csak ennyi, szeretne gratulálni és már mehetek is. Nem sóz rám semmiféle plusz foglalkozást vagy munkát. Habár ez kizárt, nem igaz? Főleg azután, hogy annyit kereste azt az iratot.

- Örömmel közlöm magával, hogy a nagyszerű munkájára nem csak mi, de még a határon jóval kívül is felfigyeltek. - kíváncsian rám pillantott, miközben az előbb keresett papír kötetet elém rakta. - Mégpedig Odensében.

- És az..öhm...hol van? - kérdeztem rá zavarodottan a számomra ismeretlen településre.

- Dániában. Egy elég nagy és szép város. - ámuldozott somolyogva. - És az emberek is kedvesek, már csak abból is lehet ezt tudni, hogy...- kezdett volna mesélésbe, de miután látta az arc kifejezésemen, hogy nem érdekel inkább abbahagyta. - De térjünk vissza a tárgyra. Kaptál egy úgynevezett ösztöndíjat, hogy egy évig ott tanulj, nyelveket valamint angol irodalmat.

- Mármint dán nyelvet? - szólaltam meg hirtelen.

- Hát azt is lehet, viszont oda, ahova te mész egy színtiszta angol nyelvű iskola, a világ minden pontjáról mennek oda fiatalok, hogy tanuljanak, ismerkedjenek, akár angolul, akár más nyelven. Szóval a tananyag angol, az emberek nem.

- És...engem is kiválasztottak? - hitetlenkedtem. - Mert tetszett az egyik novellám?

- Pontosan. - mosolygott.

- És akkor most...muszáj elmennem vagy...- tértem a számomra leglényegesebb kérdésre.

- Természetesen nem. Ha nem szeretnéd akkor valaki másnak adják tovább. - tartott egy kis szünetet, majd gyorsan folytatta. - Bár szerintem ez egy nagyszerű lehetőség. Tanulhatsz, ismerkedhetsz és világot láthatsz egy teljes évig. Szerintem butaság lenne kihagyni. Persze ha csak nincs valami nyomos ok vagy probléma. - állt fel hirtelen a székéből, majd egy újabb halom papírral a kezében, felém közeledett. - Parancsolj. Itt van a jelentkezési lap. Ha úgy döntesz elvállalod, és elmész, akkor töltsétek ki otthon, és majd mi elküldjük rendeben? - mosolygott rám biztatóan. - És itt vannak a tudnivalók is. - nyomta a másik köteg papírt a még szabad kezembe.

- Öhm...rendben. Köszönöm. - álltam fel én is a helyemről, majd olyan gyorsan lépkedtem kifelé onnan, amilyen gyorsan csak bírták a lábaim.

Az iskola végét jelző csengő után olyan gyorsan igyekeztem haza, hogy pár dolgot az iskolában hagytam, mint például a telefonomat, így nem tudtam felhívni, és megkérdezni a szüleimet, hogy mégis merre vannak, miután már 7 óra volt és még mindig egyedül voltam otthon. Már tanultam, ettem, elvégeztem minden napi tevékenységemet, így elővettem laptomat, és a mai nap immár tizedszerre megnéztem nem jötte véletlenül levelem. Sajnos most is csalódnom kellett, az emailes ládám üresen állt, mint már megszokhattam a elmúlt napokban. Ismét nem akartam emiatt bepánikolni vagy téves elméleteket szövögetni erről, így inkább felléptem Facebookra, és Szidivel mulattam az időmet. Nem sokkal később egy igen érdekes dolgon akadt meg a szemem. Mégpedig, hogy Jake bent van. Bent van, és nem is ír rám vagy nyugtat meg, hogy minden rendben van vele, hogy még él. Olyan sebesen kezdtem pötyögtetni a billentyüzeten, hogy szerintem egyes gombokat teljesen kikészítettem.

Eszter: Szia. Jól vagy?

Hosszú percekig semmi. A kis elektronikus, mozgó toll szaporán írni kezdett a ''látta'' felirat alatt, majd egy idő után leállt, azután pedig újra életre kelt. Ezt párszor elismételte, mire végre megjelent az írott szöveg. Az ember ilyenkor azt várná, hogy egy minimum féloldalas szövegben elpanaszolja a problémáját, ám ehhez képest csalódás volt az a két szó, ami megjelent előttem.

Jake: Igen, persze.

Gyorsan pötyögtem be az újabb kérdésemet.

Eszter: Mi történt veled az elmúlt napokban?
Jake: Jaj Essz, ez hosszú...
Eszter: Valami baj van?
Jake: Nem, nincs. Ne aggódj már. :)

Jól tudtam, hogy van valami, amit elakar titkolni előlem, még a hűlye is látta, hogy itt valami nem stimmel, nem természetes, még így, hogy nem látom sem.

Eszter: Nem akarod elmondani?

Most igen hamar jött a válasz.

Jake: Ha lehet inkább nem...

Tudom, hogy ilyenkor el kéne fogadnom, és jó baráthoz illően támogatnom kéne, viszont ez most akaratomon kívül is nagyon rosszul érintett. Nem bízik bennem? Vagy nem én vagyok neki az a személy, akivel megosztaná az ilyen dolgokat? Hah, miért is lennék én, hisz több, mint ezer kilométerre mit is tudnék én segíteni neki?

Eszter: Jól van. Akkor...remélem minden rendbe jön. Most mennem kell. 
Jake: Úgy-e nem bántottalak meg?

Nem írtam vissza. Mit írhattam volna? Nem akarom megsérteni, viszont hazudni sem szeretnék neki. Így nagy hallgatásomért nem kellett sokáig várjak a válaszra.

Jake: Nem akarlak megbántani, ezért nem akartam elmondani sem. Ismerlek Essz, tudom, hogy nagyon megbántanálak vele, de...jól van. Nemrégiben megismertem egy lányt, akivel találkozgattam pár napja már, és hát...most közelebb kerültünk egymáshoz. Szóval járunk. És csak azért nem jelentkeztem, mert fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék vagy írhatnék. Nem akartam elhallgatni, viszont megbántani sem téged. Főleg a nemrég történtek után...Nem szeretnék az az ember lenni neked, aki ismét csalódást okozott neked!Remélem nem haragszol...

Nem tudtam megszólalni, még mozdulni sem. Kerek tíz percig csak ültem, a már kényelmetlen fa székemen, és az üres fehér falat bámultam. Hát ez, ez az a szorító, fájdalmas érzés, amiről már oly sokszor hallottam. A féltékenység, ami egy kimondhatatlanul rossz, nagyon rossz érzés, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívedbe, sőt még jól bele is rugódták volna azt, hogy még véletlenül se tudd kiszedni onnan, hogy örökre nyomot hagyjon benne. Hamar beírtam pár szót, hogy még véletlenül se fogjon gyanút. Itt  nem rólam van szó, hanem róla. Neki kell örülni, nem engem sajnálni. Egyáltalán nincs is amiért engem sajnálni. Nem történt semmi tragédia, sőt. Az egyik legjobb barátom boldog, és ez a lényeg.

Eszter: Miért haragudnék. Örülök, hogy boldog vagy. :) 
Jake: Biztos?
Eszter: Igen.